Kezek

Óvó ölelés kísérte első útját

Egy régi, novemberi, hűvös napon,

Amikor ezernyi levél hull, s

Egy gyermeki élet épp kivirul

A pamlagon.

A hajnali pír hozott minden napra

Új erőt, új hitet és reményt,

Amikor a bánat könnyei

Zuboghattak volna végtelen,

Örök tűz és nem szunnyadó

Anyaság tartotta világunkat életben.

Ordító viharok őrült vad szele

Sem érhetett senkit, soha, semmikor,

A szerelem rabja hát csapkodott

Végzete vágó, szorító hálójában,

Mert Ő nem jött, nem akart,

Pedig családja állt a ház kapujában.

Az elsodort vigasz új kelengyét

Ringatott hálásan, remegő kezén,

Csillogó pici szemek várták az

Utat, neki szánt virágos ösvényét,

Két gyermeki kacaj tartotta

Ébren a gyötört test egy örömét.

A sodró, habos végzetnek tűnő

Élet taszította, dagasztotta

Keserű ízét a múlt édes piruláinak,

Magasból sosem kapva támaszt,

Az erő hagyta végül magára.

Csak azt akartam, hogy

Gyere vissza Anya…

Quasy      2009. 02.