2011. szeptember 30., péntek
Boldogság
Trevanian
2011. szeptember 29., csütörtök
2011. szeptember 27., kedd
Fürdök a mában
Quasy 27.09.2011.
A lányomról való gondolatok/2.
2011. szeptember 26., hétfő
A lányomról való gondolatok/1
Mint képek az éjben
Szeretni valakit
Mesék tárháza
2011. szeptember 25., vasárnap
A küszöbön átlépve
A borzalmak órái
Gyűjts erőt...
Napok
Úton
A Balaton varázsa
Az ország végén...
Kezek
Csak most az egyszer mondom el
Érinthetetlen gondolatok keringenek,
Egy folyó vize ér fagyos testemhez,
Összerándul bennem lélek és szív,
Az érzések elhatalmasodnak,
Őrület csalogat és követelve hív.
Az erőm elhagy, elszáll mind,
Csak tör belőlem a keserű vágy,
Csak érintenem kell, hallanom,
Szívem burka pereg szemed előtt,
A gyertya leég, halványul, megölt.
Tudom, fáj ez a bús nóta,
Talán űz szívem fájdalma,
Elmondom, mert szétfeszít belül,
Csak egyszer mondom és hallgatok,
Ha elkerget, bele is halhatok.
El kellett mondanom, el kellett!
Ordítva könyörgöm enyhébb óráért,
Lehunyom hát szemem, várom a napot,
Várom a hangot, letörlöm könnyem,
Ma nem bírtam, nagyon összetörtem.
Bocsásd meg, most gyenge voltam,
Egy ember, egy szív, egy hang.
Öröm, szenvedély, az élet vagy,
Létem, hitem, a tükörképem,
A kedvesem, arám, szerelmem.
Bocsásd ezt meg nekem…
Quasy
Patince, 2010. 05. 01. 22:13
Szív-árulók
Megrögzött, hazug áskálódás,
Mélyről törő irigy düh,
Boldog óránkról ábrándozás,
Mi láthatjuk a sorsunk hű.
A megtévesztés hiú bábui,
Tükrüket törik képükkel,
Mint bűvös gaznak lábai
Taposnak magukért vérükkel.
Hamis szívük leng végül
Száraz, vékonyka ágakon,
Önzésük talán majd szépül,
Ha ordítanak a máglyákon.
Ha majd visszafordul a sors,
Mert hátracsap, tudom,
Sírni kezd ott minden korcs,
S elgondolkodik a holnapon.
Vinnyogva kúszik haza mind,
Kit még fogad az otthon,
Vagy vacog, szenved odakint,
Mocskos lett, így nincs pardon.
Távol tőlük, s háttal nekik,
Tiszta szívvel, szeretetben,
Napkeltében fürdünk megint,
Boldogan, egy ölelésben,
Igaz, égető szerelemben.
Quasy
2011.01.23.19:37
LE
A mosoly nélküli ember
Valamikor réges régen volt egy ember, aki soha nem nevetett. Soha nem is sírt. Nem volt szomorú soha. Egyedül élt egy kis erdő közepén, abban a házban, amit ő maga épített fel 4 esztendő alatt.
Egy szép napon megjelent az erdő szélén egy fiatal, hamvas arcú lány, aki nem találta helyét a világban, így elindult, hogy megkeresse a boldogságát a nagyvilágban. Nagyon sokáig járta a világot, míg egyszer csak eljutott erre a helyre, ide, az erdő szélére. Nem volt bátor, így két napig táborozott az erdő melletti kis tisztáson.
A harmadik nap reggelén olyat hallott, amit az ittléte alatt sosem. Egy madár kezdett rá énekelni egy öreg tölgy tetején. A lány rájött, hogy semmitől nem kell félnie, így összecsomagolta kis motyóját és belépett az erdő homályába. Barátságos hangok fogadták lépteit. Csak ment és ment, míg egyszer csak meglátta a Semmilyen ember házát.
Odalépett az ajtóhoz, majd bekopogott. Az ajtót azonban nem nyitotta ki senki. Várt a lány, várt és csak várt.
Eltelt egy nap, majd kettő. Mindig égett a fény odabent a házban, de soha nem nyílt ki az ajtaja. A harmadik napon kinyílt az ajtó lassan, halk nyikorgással. Majd egy hang ennyit mondott: - Gyere, és légy a feleségem. – hangja recsegős, de mégis selymes volt.
A lány belépett az ajtón, és nem is ment el onnan soha. Az ember nagyon ritkán elmosolyogta magát, amikor ránézett feleségére.
Berettyóújfalu, 2003-09-30
Az igaz élet?
Hol vannak a virágos rétek,
A csobogó patakok édes vizei,
Hová lett a boldog ébredés,
A gyomromból az a kis remegés?
Hová lett a szép szó ereje,
Az ezüst csengettyű zenéje,
Hol vannak a tündér-csókok,
A hajnalból az édes bókok?
Hol vannak a csintalan tettek,
A kacagás kedves könnyei,
Hová lett a szél simítása,
Az éjszakák buja kihívása?
Hová lett a hit lelkemből,
A kérdés: ember miért öl,
Hol vannak az igaz válaszok,
Az igaz, hű, szerető családok?
A nagy Úr így szól:
Választ nem, láncot adhatok.
Quasy
Duisburg, 2009. 02. 22. 21:35
Az élet természete
Nem vette fel a telefont. Megint nem vette fel a telefont. 1275 napja tette ezt a dolgot, és nem volt ideje felvenni a telefont. Minden idejét lekötötte. Csak járt fel és alá a lepusztult lakásban. Képtelen volt bármire. Semmit sem talált meg. Mindent levert a helyéről, leborított, kiöntött.
Négy éve még semmi baj nem volt. Vidáman sétált barátnőjével, Clare-rel a Central Parkban, elmentek moziba, pizzát ettek egy hangulatos, fiataloknak tervezett helyen, este hazamentek, s szerették egymást. Egy test, egy lélek. Egymáséi voltak, mióta csak megismerték egymást.
Ha ajándékot vettek egymásnak, nem volt ritka alkalom, hogy mindketten ugyanazt a könyvet, ugyanolyan pulóvert, ugyanazt a CD-t vették meg. Minden duplán volt fellelhető közös lakásukban.
Egy évben, egy napon születtek, mindketten elvált szülők gyermekei lettek 12 évesen. Az ő világuk volt a tökéletes kis sziget a tökéletlen világ kegyetlen sivatagában.
Clarenek el kellet utaznia Philadelphiába, mert a főnök így akarta. Egy pszichológiai előadást kellett végighallgatnia az endogén depresszióról. Nem jött haza. Nem telefonált.
John csak ült a széken és nézte az égkék padlót. Egy Heineken volt a kezében, de csak néhány másodpercig, mert azt is kiejtette a kezéből. Most a földön folyó italt nézte kábultan.
Színjózan volt, mégis úgy érezte, be van lőve totálisan. A világ kitágult körülötte. Irdatlan súlyát rányomta a fiú testére.
Csak ült és már átlátott a padlón, nézte a Földet. Nem tudott boldog lenni ott fent. Nem tudott örülni ott fent. Az bántotta, hogy egyedül hagyta Claret. 1275 napja, egy bolti rablás során halt meg.
Quasy
Berettyóújfalu, 2001. március 29.
Vissza soha
Térdig érő fűben sétáltam egy nem túl szép réten. Egyedül. Magányosan. Félve.
Lefeküdtem, néztem az eget. Olyan, mint máskor. Furcsa alakú felhők mesélik véget nem érő tör
ténetekeiket. Ennyi mesét senki sem tudna felírni. Ők már láttak mindent, ami csak volt itt lent. Hirtelen felhő szerettem volna lenni. Biztonságos távolságból, hidegen szemlélni a vilá-
got, nagyokat röhögni az emberek problémáin, félelmein, boldog pillanatain, amik csak egy-egy percre jutnak felszínre, hogy aztán mélyebbre süllyesszék az érzelmi erővonalakat felvil-
lanásukkal. Nevetőgörcs tört rám. Mit jelent egyetlen ember baja az egész univerzum világá-
hoz képest?
Egy folyóhoz értem. Zuhatag volt. Gyors, megállíthatatlan. Tisztára mosva, csiszolva mindent, amit csak körül tudott ölelni. Folyó akartam lenni. Elsöpörni a mocskot, ami beborít
embert, állatot, levegőt, lelket. Térdig gázoltam a vízbe, hogy érezzem lényegét. A hideg víz vasmarokkal ragadott meg, nem engedett mozgást. Éreztem lábaimban az erek szűkülését, mintha egy hatalmas spanyolcsizma marna húsomba. El szerettem volna mondani a gondola-
tok tengerét, de nem jött ki hang a torkomon. Csak halk nyöszörgésre voltak képesek hang-
szálaim. Térdeim berogytak. Az ár elragadta testem. A levegő súlyos volt akár a forró ólom.
A parton tértem magamhoz, fáztam, remegtem. Éjjel volt.
Millió csillag és a Hold figyelte szenvedésem a magasból, nyugodtam, megnyugtatóan
és fagyos melegséggel. Egy ajtót pillantottam meg pár lépésre tőlem, egy öreg fűzfa mellett.
Acél ajtó az éjszakában.A semmi közepén magasodott felém robosztus méretével. Lehetett ta-
lán négy méter magas és ugyanolyan széles. Egy régi, szépen megmunkált, bronz kilincs volt rajta, ami akkora volt, mint az alkarom. Eléléptem. Kinyújtottam jobb kezem, hogy megérint-
sem. Amikor elértem, el kellett kapnom a kezem a fájdalomtól. Az ajtó forró volt. Megjelent egy felirat halványan az ajtó közepén. Halványan, kéken lüktetve: ’oda ki…’. Nem értettem hová, miért. Meg akartam tudni. Levettem vizes pólómat és rátekertem kezemre. Amikor megfogtam a kilincset, éreztem, hogy az már nem meleg, hanem iszonyúan hideg. Újabb izzó mondat jelent meg az ajtón: ’vissza soha!’.
Megértettem. Az acél (bár már ebben sem voltam biztos) figyelmeztetett engem. Dön-
tenem kellett. Ha átlépek a küszöbön, sosem látom viszont ezt a világot, az ajtó bezárul mö-
göttem és nem nyílik többé. Ahogyan itt álltam a folyó mellett, az ég alatt egy erdőben, meg-
csapott a valóság szele. Ez nem lehet a valóság! Nem nő ki egy fa mellett acél ajtó és főként nem ír nekem sejtelmes mondatokat! Ez nem az X-akták következő epizódja, ahol torz emb-
riókra bukkannak egy elhagyatott csatornarendszerben.
Az ajtó felszisszent. Ahogyan kezdett kinyílni, a résen semmi fény nem áramlott ki. Ilyen tökéletes fekete színt még sosem láttam. Beléptem az ajtón. Tudtam, nincs visszaút. Nem érdekelt többé az, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt. Visszanéztem az erdőre, az pe-
dig kék és mocskos fehér színben egyre jobban ködössé vált. Az ajtó egy századmásodperc töredéke alatt becsapódott. A hang olyan volt mintha millió ember egyszerre sikoltott volna
fel. Tudtam, ezek azok az emberek, akik ugyanúgy beléptek ide. Hirtelen nem voltam már egyedül. Nyugalom szállt meg. mintha a kokain kezdett volna hatni. Halálos nyugalom volt ez.
Gyenge fény ereszkedett az ég felől vörösen. Körülnéztem. Végtelen hely vett körül. A
következő pillanatban emberek ezreinek, millióinak körvonala kezdett kirajzolódni körülöt-
tem, mozdulatlanságba burkolva, hangtalanul. Aztán mindannyian egyszerre mondták el az aj-
tó utolsó üzenetét: vissza soha!
A tömeg szétnyílt egyetlen hosszú folyosót nyitva. Nem érzékeltem, hogy mozognék, mégis lassan elindultam az emberi falak közt. Féltem. Újra féltem. A tömeg mintha tudta vol-
na, mintha beleláttak volna agyamba, újra és újra kántálta: vissza soha! Egy hatalmas kéz markolta át testem. A magasba emelt. Halk nyöszörgést hallottam saját torkomból. Amikor le-
vegőt akartam venni, nem tudtam. Végtelen volt az a levegő, ami a szenvedés hangját gerjesz-
tette bennem. Forgott velem minden. Gyurmának éreztem saját testem. A kéz csak emelt és emelt, úgy éreztem, megfojt, holott nem is éreztem szorítását. Végtelenből lenyúló kéz volt. Szép, karcsú, de halálosan fekete. Fehéren lüktettek benne az erek. Halálosan gyönyörű volt.
Elengedett. Őrült zuhanás vette kezdetét. Az adrenalin majd’ szétrobbantotta az agyam
az első szakaszban. Újra nyöszörögtem. Már láttam az embermilliókat mélyen alattam, akik feltartott kézzel vártak engem, iszonyú mosollyal arcukon. Vissza soha. Egyetlen kérdés járt a fejemben, miközben őrült sebességgel szálltam alá a vörös égből. Kié volt az a kéz?
Amikor már közelebb értem, a mosolygók gonosz tengere örvénybe formálódott. Kör-
be-körbe úsztak, egyre mélyebbre és mélyebbre. Becsapódtam. Furcsa, vízszerű folyadék al-
kotta az örvényt. Bűzös és meleg volt. A mosolyok átalakultak. Szeretetteljes és vigasztaló mosoly volt ez. Megnyugtató. Egy lány és egy fiú fogta meg kezeimet. Azt mondták, már nem
kell félnem, hogy már vége. Itt vége. Megnyugodtam.
Minden nap jöttek még közénk úgy, ahogyan én is. Megnyugtattuk őket. Édes harmó-
niában voltunk ott lent. Testünk pedig fent pihent a föld mélyén. Szeretteink sírtak felettünk. Gyűlölték a fekete kezet. Én csak úsztam a Holtak folyójában, és úszni fogok az idők végezetéig. Nem bánom, és nem is fogom bánni soha, hogy hozzám ért a Halál keze.
Quasy
Berettyóújfalu, 2001.08.24. 10:04:32
.