2011. szeptember 30., péntek

Boldogság

Az ember akkor a legboldogabb, amikor szükségletei és javai egyensúlyban vannak egymással. (...) A bölcs ember úgy valósítja meg ezt az egyensúlyt, hogy az igényeit csökkenti le a javai szintjére. A leghathatósabb módszer erre az, ha megtanuljuk megbecsülni az élet ingyen ajándékait: a hegyeket, a nevetést, a költészetet, a baráti borozásokat.

Trevanian
Nemcsak kifelé kell hallgatni. Befelé is, érzéseinkkel is. Ez nem könnyű.

Márai Sándor

Limp Bizkit - Gold Cobra

2011. szeptember 27., kedd

Gorillaz - Clint Eastwood

Fürdök a mában

Azt hiszem, most valóban én vagok én, itt ülök a világom tetején. Teszem azt, amit szeretek, körbevesz a szeretet, igen, így is lehet élni, csak nem kell félni lépni!

Quasy  27.09.2011. 

A lányomról való gondolatok/2.

Ha majd felnőtt leszel, s elolvasod mindazt, ami most történik, minden tiszta lesz, s biztos lehetsz benne, hogy mindent érted tettem. Mindent. Addig százszor elítélsz még, gyűlölsz, de mindeközben nem érted az egészet, hiszen annyira szeretlek, míg élek! 

26.09.2011.

2011. szeptember 26., hétfő

A lányomról való gondolatok/1

1.   - Nézd meg magad! Egy életképtelen, folytonosan másba kapaszkodó ember vagy, egy anya, aki képtelen egyedül ellátni gyermekét. Ő egyszer felnő, és nem az érdekli majd, hogy veled mi van, csak megkérdezi: -Miért nem lehettem oly sokszor Apával?  - mit mondasz majd neki? Újból hazudsz? Biztosan…    26. 09. 2011.

Mint képek az éjben



Mint képek az éjben,
Mélyülő kékben szeretem
Tested, e lelki kertet,
S akarlak még-még,
Soha, soha nem elég…


Megtanult sorok kísérnek,
Kísértetei e szép létnek,
Csak gyere, szoríts engem,
Ha épp gyűlölsz s szeretsz,
A legszebb, mit tehetsz.


Tetteim súlya tovaszáll,
Kezem új kertet kapál,
Kiégetem a romlott fákat.
Gyere csak velem angyal,
Öregedjünk együtt e nappal.



Quasy

Keszegfalva 2011-09-23 9:55




R.E.M. - I'll Take The Rain (Official Video)

Szeretni valakit

Ha úgy érzed, mindent megtennél érte, tűzbe nyúlnál, meghalnál érte, nyomorékká válnál, kivetetnéd bármelyik szervedet, hogy Ő tovább élhessen, várj egy fél órát. Ha még akkor is ezt érzed, tényleg szereted őt, ahogyan egy embernek szeretnie kell a párját. Ha nem? Csomagolj...valami elmúlt.

Quasy, 2011.09.26.

Ákos - Adj hitet

Tankcsapda - Lopott könyvek

Abban a pillanatban, amikor egy nő legyőzi a férfi büszkeségét, a tulajdonává tette őt. Bármit elérhet.

Mesék tárháza

A mesék tárházában élünk, megannyi profi mesemondó közt. Egy igazi mese ad valami pluszt, valami szépet, könnyed álmot hoz nap végén szemünkre. A régi mesemondók ismerték ezt a receptet. Ma, bármilyen porhintés és marketing veszi körül, a mesék szinte száz százalékban hazugok, nyerészkedésről, mások eltiprásáról szólnak, s bár hasonlóak a régi mesék gonoszkodó szereplőinek tetteihez, van egy nagy különbség: nem a jók győznek. A másik típusban pedig a gonosz és másokon átgázoló szereplők vannak jó színben feltüntetve, mint a fejlődés előrelendítői, míg azok, akik ezt meg próbálják fékezni, a gonoszakká válnak, kik útját állják az emberiség „előrehaladásának”.
Azt hiszem, maradok Andersennél, Benedek Eleknél, a Grimm testvéreknél, Tolkiennél és barátaiknál.
Ők meséket írtak, annak minden jóságával…de ki-ki döntsön saját értékrendje szerint.
Quasy, Keszegfalva 2011-09-26

2011. szeptember 25., vasárnap

A küszöbön átlépve



Minden, amit adsz, amit kapok,
Több, mint amit akarhatok.
Több, mint bármikor reméltem,
Bárhogyan tapostam és éltem.


Minden, ami Benned él, és létezik,
Elmondhatatlan, hiába is kérdezik,
Az a világ, ami kettőnkké vált,
Virágzik már, szívünk végre rátalált.


Kíváncsi, és irigy férgek tolakodnak,
Nem értik ezt, csak ócsárolnak,
Sosem érzik, nem érezhetik ezt,
Nem tudják milyen a márciusi Pest.


Nem értjük tán, nem tudhattuk mi sem,
Hogy így szeretni és szeretve lenni milyen,
Megragadtuk, visszük tova életünk együtt,
Megnyílt az utunk, rálépünk, s megbecsüljük.


Mint kicsi rigók gyűjtünk, s fészkelünk,
Kicsinyeinket élettel, szeretettel etetünk,
Egymásért, létünkért mindent megteszünk,
Közös kertbe, közös virágokat ültetünk.


Most szegényen, majd jobblétben nevetünk,
Ránk vigyázó angyalokkal boldogságba merülünk,
Fogom kezed, s nem engedem el soha,
Itt van, eljött életünknek, szerelmünknek kora.


Ha majd leírhatom egyszer életem,
Ha közben fogod majd vén két kezem,
Családunk ölel, s nevetnek velünk,
Mindent megtettünk, harcoltunk, szerettünk,
Hiszen ez a mi szerelmünk, s életünk!



Quasy
Patince, 2010-05-19 13:32

A borzalmak órái




Kínok gyötörnek minden percben,
Eltűnik a Nap, az ég és minden,
Nincs mit tennem, nincs mi tennem,
Ne várass már édes kincsem!


Quasy

2010-03-08 – 16:04

Fotóim

http://www.fotorace.hu?gallery=harzoltanq

Gyűjts erőt...

Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá ...

Rob D.

Napok




Egy kicsi rigó jön reggelente,
Csókot, szerelmet hoz el nekem,
Vidám dalban hozza a szíved,
Öntözni virágunk, átadja a tüzed.


Hangod csilingel fülemben mindig,
Édes nevetésed ragyogja be napom,
Huncut mosolyod simogatja szívem,
Ahogy hozzám szólsz, benne van minden.


Tekinteted lázba hoz, ha érint,
Szerelem, vágy és öröm ég benne,
Legbelül fog meg, ahol Te vagy,
Feloldódom általa, nincs több fagy.


Hozzám érsz, selymes bőröd ragyog,
Szeretet, szenvedély, féltés sugárzik,
Átjárja testem egy édes tűz,
Ölelsz mohón, itt semmi sem űz.


Csókod lágysága elrepít a mennybe,
Ajkad íze itt él enyémen örökre,
Édes sóhajod átadja vágyaid tengerét,
Nézem szerelmem kecses szép lelkét.


Lágy vonalat vezet kezed már,
Újra éledt a papír, rátaláltál,
Egy világot nyitottál meg újra,
Ráléptél, s elvezettél egy új útra.


Ömlik a tinta tollamból megint,
Szeretett betűk születnek s élnek,
Te hívtad őket létezni, s szeretni,
Jönnek bátran, nem kell őket keresni.
Egyre hivatottak csak: Téged szeretni!



Quasy

Patince, 2010-05-30 17:05

Úton

A Balaton varázsa

Az ország végén...

Kezek




Óvó ölelés kísérte első útját
Egy régi, novemberi, hűvös napon,
Amikor ezernyi levél hull, s
Egy gyermeki élet épp kivirul
A pamlagon.


A hajnali pír hozott minden napra
Új erőt, új hitet és reményt,
Amikor a bánat könnyei
Zuboghattak volna végtelen,
Örök tűz és nem szunnyadó
Anyaság tartotta világunkat életben.


Ordító viharok őrült vad szele
Sem érhetett senkit, soha, semmikor,
A szerelem rabja hát csapkodott
Végzete vágó, szorító hálójában,
Mert Ő nem jött, nem akart,
Pedig családja állt a ház kapujában.


Az elsodort vigasz új kelengyét
Ringatott hálásan, remegő kezén,
Csillogó pici szemek várták az
Utat, neki szánt virágos ösvényét,
Két gyermeki kacaj tartotta
Ébren a gyötört test egy örömét.


A sodró, habos végzetnek tűnő
Élet taszította, dagasztotta
Keserű ízét a múlt édes piruláinak,
Magasból sosem kapva támaszt,
Az erő hagyta végül magára.


Csak azt akartam, hogy
Gyere vissza Anya…


Quasy      2009. 02.

Csak most az egyszer mondom el


Érinthetetlen gondolatok keringenek,

Egy folyó vize ér fagyos testemhez,

Összerándul bennem lélek és szív,

Az érzések elhatalmasodnak,

Őrület csalogat és követelve hív.


Az erőm elhagy, elszáll mind,

Csak tör belőlem a keserű vágy,

Csak érintenem kell, hallanom,

Szívem burka pereg szemed előtt,

A gyertya leég, halványul, megölt.


Tudom, fáj ez a bús nóta,

Talán űz szívem fájdalma,

Elmondom, mert szétfeszít belül,

Csak egyszer mondom és hallgatok,

Ha elkerget, bele is halhatok.



El kellett mondanom, el kellett!

Ordítva könyörgöm enyhébb óráért,

Lehunyom hát szemem, várom a napot,

Várom a hangot, letörlöm könnyem,

Ma nem bírtam, nagyon összetörtem.


Bocsásd meg, most gyenge voltam,

Egy ember, egy szív, egy hang.

Öröm, szenvedély, az élet vagy,

Létem, hitem, a tükörképem,

A kedvesem, arám, szerelmem.

Bocsásd ezt meg nekem…

Quasy

Patince, 2010. 05. 01. 22:13

Szív-árulók


Megrögzött, hazug áskálódás,

Mélyről törő irigy düh,

Boldog óránkról ábrándozás,

Mi láthatjuk a sorsunk hű.


A megtévesztés hiú bábui,

Tükrüket törik képükkel,

Mint bűvös gaznak lábai

Taposnak magukért vérükkel.


Hamis szívük leng végül

Száraz, vékonyka ágakon,

Önzésük talán majd szépül,

Ha ordítanak a máglyákon.


Ha majd visszafordul a sors,

Mert hátracsap, tudom,

Sírni kezd ott minden korcs,

S elgondolkodik a holnapon.


Vinnyogva kúszik haza mind,

Kit még fogad az otthon,

Vagy vacog, szenved odakint,

Mocskos lett, így nincs pardon.


Távol tőlük, s háttal nekik,

Tiszta szívvel, szeretetben,

Napkeltében fürdünk megint,

Boldogan, egy ölelésben,

Igaz, égető szerelemben.


Quasy

2011.01.23.19:37

LE

A mosoly nélküli ember


Valamikor réges régen volt egy ember, aki soha nem nevetett. Soha nem is sírt. Nem volt szomorú soha. Egyedül élt egy kis erdő közepén, abban a házban, amit ő maga épített fel 4 esztendő alatt.

Egy szép napon megjelent az erdő szélén egy fiatal, hamvas arcú lány, aki nem találta helyét a világban, így elindult, hogy megkeresse a boldogságát a nagyvilágban. Nagyon sokáig járta a világot, míg egyszer csak eljutott erre a helyre, ide, az erdő szélére. Nem volt bátor, így két napig táborozott az erdő melletti kis tisztáson.

A harmadik nap reggelén olyat hallott, amit az ittléte alatt sosem. Egy madár kezdett rá énekelni egy öreg tölgy tetején. A lány rájött, hogy semmitől nem kell félnie, így összecsomagolta kis motyóját és belépett az erdő homályába. Barátságos hangok fogadták lépteit. Csak ment és ment, míg egyszer csak meglátta a Semmilyen ember házát.

Odalépett az ajtóhoz, majd bekopogott. Az ajtót azonban nem nyitotta ki senki. Várt a lány, várt és csak várt.

Eltelt egy nap, majd kettő. Mindig égett a fény odabent a házban, de soha nem nyílt ki az ajtaja. A harmadik napon kinyílt az ajtó lassan, halk nyikorgással. Majd egy hang ennyit mondott: - Gyere, és légy a feleségem. – hangja recsegős, de mégis selymes volt.

A lány belépett az ajtón, és nem is ment el onnan soha. Az ember nagyon ritkán elmosolyogta magát, amikor ránézett feleségére.

Berettyóújfalu, 2003-09-30

Az igaz élet?


Hol vannak a virágos rétek,

A csobogó patakok édes vizei,

Hová lett a boldog ébredés,

A gyomromból az a kis remegés?


Hová lett a szép szó ereje,

Az ezüst csengettyű zenéje,

Hol vannak a tündér-csókok,

A hajnalból az édes bókok?


Hol vannak a csintalan tettek,

A kacagás kedves könnyei,

Hová lett a szél simítása,

Az éjszakák buja kihívása?


Hová lett a hit lelkemből,

A kérdés: ember miért öl,

Hol vannak az igaz válaszok,

Az igaz, hű, szerető családok?


A nagy Úr így szól:

Választ nem, láncot adhatok.


Quasy

Duisburg, 2009. 02. 22. 21:35

Az élet természete


Nem vette fel a telefont. Megint nem vette fel a telefont. 1275 napja tette ezt a dolgot, és nem volt ideje felvenni a telefont. Minden idejét lekötötte. Csak járt fel és alá a lepusztult lakásban. Képtelen volt bármire. Semmit sem talált meg. Mindent levert a helyéről, leborított, kiöntött.

Négy éve még semmi baj nem volt. Vidáman sétált barátnőjével, Clare-rel a Central Parkban, elmentek moziba, pizzát ettek egy hangulatos, fiataloknak tervezett helyen, este hazamentek, s szerették egymást. Egy test, egy lélek. Egymáséi voltak, mióta csak megismerték egymást.

Ha ajándékot vettek egymásnak, nem volt ritka alkalom, hogy mindketten ugyanazt a könyvet, ugyanolyan pulóvert, ugyanazt a CD-t vették meg. Minden duplán volt fellelhető közös lakásukban.

Egy évben, egy napon születtek, mindketten elvált szülők gyermekei lettek 12 évesen. Az ő világuk volt a tökéletes kis sziget a tökéletlen világ kegyetlen sivatagában.

Clarenek el kellet utaznia Philadelphiába, mert a főnök így akarta. Egy pszichológiai előadást kellett végighallgatnia az endogén depresszióról. Nem jött haza. Nem telefonált.

John csak ült a széken és nézte az égkék padlót. Egy Heineken volt a kezében, de csak néhány másodpercig, mert azt is kiejtette a kezéből. Most a földön folyó italt nézte kábultan.

Színjózan volt, mégis úgy érezte, be van lőve totálisan. A világ kitágult körülötte. Irdatlan súlyát rányomta a fiú testére.

Csak ült és már átlátott a padlón, nézte a Földet. Nem tudott boldog lenni ott fent. Nem tudott örülni ott fent. Az bántotta, hogy egyedül hagyta Claret. 1275 napja, egy bolti rablás során halt meg.

Quasy

Berettyóújfalu, 2001. március 29.

Vissza soha

Térdig érő fűben sétáltam egy nem túl szép réten. Egyedül. Magányosan. Félve.

Lefeküdtem, néztem az eget. Olyan, mint máskor. Furcsa alakú felhők mesélik véget nem érő tör

ténetekeiket. Ennyi mesét senki sem tudna felírni. Ők már láttak mindent, ami csak volt itt lent. Hirtelen felhő szerettem volna lenni. Biztonságos távolságból, hidegen szemlélni a vilá-

got, nagyokat röhögni az emberek problémáin, félelmein, boldog pillanatain, amik csak egy-egy percre jutnak felszínre, hogy aztán mélyebbre süllyesszék az érzelmi erővonalakat felvil-

lanásukkal. Nevetőgörcs tört rám. Mit jelent egyetlen ember baja az egész univerzum világá-

hoz képest?

Egy folyóhoz értem. Zuhatag volt. Gyors, megállíthatatlan. Tisztára mosva, csiszolva mindent, amit csak körül tudott ölelni. Folyó akartam lenni. Elsöpörni a mocskot, ami beborít

embert, állatot, levegőt, lelket. Térdig gázoltam a vízbe, hogy érezzem lényegét. A hideg víz vasmarokkal ragadott meg, nem engedett mozgást. Éreztem lábaimban az erek szűkülését, mintha egy hatalmas spanyolcsizma marna húsomba. El szerettem volna mondani a gondola-

tok tengerét, de nem jött ki hang a torkomon. Csak halk nyöszörgésre voltak képesek hang-

szálaim. Térdeim berogytak. Az ár elragadta testem. A levegő súlyos volt akár a forró ólom.

A parton tértem magamhoz, fáztam, remegtem. Éjjel volt.

Millió csillag és a Hold figyelte szenvedésem a magasból, nyugodtam, megnyugtatóan

és fagyos melegséggel. Egy ajtót pillantottam meg pár lépésre tőlem, egy öreg fűzfa mellett.

Acél ajtó az éjszakában.A semmi közepén magasodott felém robosztus méretével. Lehetett ta-

lán négy méter magas és ugyanolyan széles. Egy régi, szépen megmunkált, bronz kilincs volt rajta, ami akkora volt, mint az alkarom. Eléléptem. Kinyújtottam jobb kezem, hogy megérint-

sem. Amikor elértem, el kellett kapnom a kezem a fájdalomtól. Az ajtó forró volt. Megjelent egy felirat halványan az ajtó közepén. Halványan, kéken lüktetve: ’oda ki…’. Nem értettem hová, miért. Meg akartam tudni. Levettem vizes pólómat és rátekertem kezemre. Amikor megfogtam a kilincset, éreztem, hogy az már nem meleg, hanem iszonyúan hideg. Újabb izzó mondat jelent meg az ajtón: ’vissza soha!’.

Megértettem. Az acél (bár már ebben sem voltam biztos) figyelmeztetett engem. Dön-

tenem kellett. Ha átlépek a küszöbön, sosem látom viszont ezt a világot, az ajtó bezárul mö-

göttem és nem nyílik többé. Ahogyan itt álltam a folyó mellett, az ég alatt egy erdőben, meg-

csapott a valóság szele. Ez nem lehet a valóság! Nem nő ki egy fa mellett acél ajtó és főként nem ír nekem sejtelmes mondatokat! Ez nem az X-akták következő epizódja, ahol torz emb-

riókra bukkannak egy elhagyatott csatornarendszerben.

Az ajtó felszisszent. Ahogyan kezdett kinyílni, a résen semmi fény nem áramlott ki. Ilyen tökéletes fekete színt még sosem láttam. Beléptem az ajtón. Tudtam, nincs visszaút. Nem érdekelt többé az, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt. Visszanéztem az erdőre, az pe-

dig kék és mocskos fehér színben egyre jobban ködössé vált. Az ajtó egy századmásodperc töredéke alatt becsapódott. A hang olyan volt mintha millió ember egyszerre sikoltott volna

fel. Tudtam, ezek azok az emberek, akik ugyanúgy beléptek ide. Hirtelen nem voltam már egyedül. Nyugalom szállt meg. mintha a kokain kezdett volna hatni. Halálos nyugalom volt ez.

Gyenge fény ereszkedett az ég felől vörösen. Körülnéztem. Végtelen hely vett körül. A

következő pillanatban emberek ezreinek, millióinak körvonala kezdett kirajzolódni körülöt-

tem, mozdulatlanságba burkolva, hangtalanul. Aztán mindannyian egyszerre mondták el az aj-

tó utolsó üzenetét: vissza soha!

A tömeg szétnyílt egyetlen hosszú folyosót nyitva. Nem érzékeltem, hogy mozognék, mégis lassan elindultam az emberi falak közt. Féltem. Újra féltem. A tömeg mintha tudta vol-

na, mintha beleláttak volna agyamba, újra és újra kántálta: vissza soha! Egy hatalmas kéz markolta át testem. A magasba emelt. Halk nyöszörgést hallottam saját torkomból. Amikor le-

vegőt akartam venni, nem tudtam. Végtelen volt az a levegő, ami a szenvedés hangját gerjesz-

tette bennem. Forgott velem minden. Gyurmának éreztem saját testem. A kéz csak emelt és emelt, úgy éreztem, megfojt, holott nem is éreztem szorítását. Végtelenből lenyúló kéz volt. Szép, karcsú, de halálosan fekete. Fehéren lüktettek benne az erek. Halálosan gyönyörű volt.

Elengedett. Őrült zuhanás vette kezdetét. Az adrenalin majd’ szétrobbantotta az agyam

az első szakaszban. Újra nyöszörögtem. Már láttam az embermilliókat mélyen alattam, akik feltartott kézzel vártak engem, iszonyú mosollyal arcukon. Vissza soha. Egyetlen kérdés járt a fejemben, miközben őrült sebességgel szálltam alá a vörös égből. Kié volt az a kéz?

Amikor már közelebb értem, a mosolygók gonosz tengere örvénybe formálódott. Kör-

be-körbe úsztak, egyre mélyebbre és mélyebbre. Becsapódtam. Furcsa, vízszerű folyadék al-

kotta az örvényt. Bűzös és meleg volt. A mosolyok átalakultak. Szeretetteljes és vigasztaló mosoly volt ez. Megnyugtató. Egy lány és egy fiú fogta meg kezeimet. Azt mondták, már nem

kell félnem, hogy már vége. Itt vége. Megnyugodtam.

Minden nap jöttek még közénk úgy, ahogyan én is. Megnyugtattuk őket. Édes harmó-

niában voltunk ott lent. Testünk pedig fent pihent a föld mélyén. Szeretteink sírtak felettünk. Gyűlölték a fekete kezet. Én csak úsztam a Holtak folyójában, és úszni fogok az idők végezetéig. Nem bánom, és nem is fogom bánni soha, hogy hozzám ért a Halál keze.

Quasy

Berettyóújfalu, 2001.08.24. 10:04:32

.